Takács-Csomai Zsófia: Gyurgyalagok vonulása

Először a gyurgyalagok lármájára lettünk figyelmesek, ahogy zsibongva-kékesen átszelték az eget. Utána elapadt a kutunk vize, és komolyan fontolóra vettük annak az esélyét, hogy talán beköszönt a világvége. Elmentünk hát a paphoz tanácsért és bűnbocsánatért, de ő – meggyőződése szerint – nem segíthetett rajtunk. Mindenesetre nagylelkűen a rendelkezésünkre bocsátotta a Szűz Máriát ábrázoló festményt a mellékoltárról, mert az védelmet ad. Apám jót nevetett ezen, és beállította a festményt a konyhába, mert szerinte az a házunk legspirituálisabb pontja. Anyám nem győzött pironkodni a szentanya előtt, valahányszor odaégetett valamit. Nagyapánk, aki az Atyaúristen földi megtestesítője volt, vasakarattal és éles szemmel fürkészte ténykedéseinket, és a gondolatainkat is, számára a festmény nem jelentett riválist. A festmény azonban hatástalannak bizonyult, mert pár napra rá madarak szálldostak neki a házunknak, betörve annak ablakait, és véresen-összetörve terültek szét a telkünkön. Az egészben a legfurcsább az volt, hogy legjobb tudomásunk szerint más nem lett sújtva csapásokkal, csak mi. Kezdtünk hozzászokni a váratlan eseményekhez, és miután lila színű eső hullott az égből, apám jobbnak látta kereket oldani. Úgy tűnik, eddig tartott ki a hite. Anyám keservesen sírt, hiába vigasztaltam, semmi sem tudta megnyugtatni. Hamar ágynak esett, és az orvos szerint – mikor lecsukta anyám szemeit – a megtört szíve vitte el, de gondoljak arra, hogy most már jó neki. Ekkor kezdődött az én igazi kálváriám, ugyanis egyedül maradtam nagyapámmal, aki ezentúl érezhette csak igazán nyeregben magát. Nem kellett sokat gondolkodnom, mitévő legyek az időmmel, hiszen minden percemet beosztotta. „Hozd ide, tedd oda, menj ide, ne úgy csináld, ne most csináld!” Mivel menthetetlenül optimista vagyok, megpróbáltam ebből is a legjobbat kihozni. Egész nap ábrándoztam, történeteket szőttem, hogy legalább lélekben elszabadulhassak innen. Nagyapám erre hamar rájött, így elkobozta könyveimet, írószerszámaimat, a szobámban pedig csak az ágyat hagyta, nehogy elterelje bármi a figyelmemet a teendőimről. A képzelőerőmet viszont nem tudta hatalma alá vonni. A barátaimnak meséltem el a történeteket, akik jókat derültek rajtuk, dicsérve fantáziámat. Persze az is lehet, hogy megszántak a szomorú sorsom miatt, ezt nem tudhatom teljes bizonyossággal. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt a nagyapám szigorú, ellentmondást nem tűrő jelleme: sokszor elképzeltem egy kedves, joviális nagypapát magamnak őhelyette. Idővel egyre lankadt kitartásom, és nem tudtam, honnan meríthetnék erőt. Valamelyik nap az ágyamon feküdtem, amikor a nyitott ablakon át füttyszóra lettem figyelmes. Szárnysuhogások közepette landolt egy színpompás gyurgyalag az ablakpárkányomon. Ahogy közelebb mentem hozzá, nem ijedt meg, hanem kíváncsian nézett fekete gombszemeivel. „Ha akarod, mi elvihetünk magunkkal távoli helyekre.” Úgy döntöttem, nincs miért maradnom, így a gyurgyalagokkal tartottam. Ez volt az utolsó csoda, ami a házunk táján megesett. Vagy nem, és nemsokára benyit nagyapám a szobámba, hogy rendreutasítson. Ezt nem tudhatom.

Hasonló cikkek